Csipio Paprikánusz – Kner Imrének

...Kner Imrétől kétszeresen el kell várnunk, hogy vigyázzon arra, amit mond, mert különösen kifelé – és külföldön – a hangjának még nagyobb az akusztikája. Amikor tehát Lipcsében kijelenti, hogy "a magyar tipográfiában a német kultúrbefolyás került túlsúlyba..., hogy önálló magyar betűöntöde nem létesült... és a magyar nyomdák betűiket és díszítő elemeiket is külföldről szerezték be...", akkor ezeket a veszedelmes állításokat nagyobb előtanulmányokkal kell alátámasztania. A történeti igazság az, hogy Magyarországon nemcsak technikailag, de művészileg is igen jelentős és széles kiterjedésű betűmetsző- és betűöntő-gyakorlat virágzott, amely rokonságot tartott fenn az ötvösök, könyvkötők és feliratkészítők művészetével. Hazánkban ugyanis egész sajátságosan, a cirill-betűs Kelet és a fraktur-betűs Nyugat szomszédságában, 900 éven át a latin betűk használata állandósult. Maga ez az egy momentum is megdönti Kner Imrének a magyar betűkészítésre rásütött "Made in Germany" bélyegét. Már Pilgrim passaui püspök a Nibelung-éneket latin betűkkel írja Géza udvara számára; Gellért papjai olasz betűket hoznak ide a velencevidéki ortográfiával együtt, az Árpádok alatt pedig – Hajnal kutatásai szerint – olyan betűkkel írják nálunk az okmányokat, aminőket akkoriban a párizsi egyetemen tanítottak. Nagy Lajos és Mátyás alatt ismét az olasz befolyás érvényesül. Az első magyarországi nyomtatvány a római "antico" betűkkel készült. E tekintetben a kultúrvilág egy nyomdája közt sem volt különbség. Az egész világ antikva betűinek ugyanis azonos a genealógiája. A magyarok sem a rovásírás betűivel kezdenek nyomtatni, hanem a deákos műveltség világszerte elfogadott antikváival. Ezeknek sajátságos nemzeti jelleget az adott, hogy az ékezetek, a szótagolások és kezdőbetűk használata a magyar nyelvnek megfelelően alakult ki. Tudnunk kell, hogy a nyomdászat első századaiban nem dühöngött valami nagy individualizmus. Bár a legkisebb vándornyomda is készített betűket, iniciálisokat és nyomdadíszeket, a betűmetszők mintáikat egymástól másolták. Originalitásuk inkább abban volt, hogy saját szükségletükről maguk gondoskodtak, így például a nagyszombati nyomda első szellemi vezére, Pécsi Lukács, betűket is készített, későbbi iniciálisai pedig "beszélő iniciálisok" voltak, mert a "t" betűhöz torony, az "a" betűhöz alma stb. ábrázolás járult. Mindezt annyira átitatta a magyar lelkiség, hogy Huszár Gaálról, a debreceni prédikátorról fel van jegyezve, miszerint a zsoltárokhoz annál nagyobb iniciálist metszett fába, mennél jobban lelkesedett. Nem engedhetjük tehát elsikkadni régi nyomdaművészetünk értékét.
Különösen fájdalmas az, mikor német kultúrbefolyásról beszélnek nekünk. Ez az állítás történelemellenes és igazságellenes. Nyomdászkultúránk német lebélyegzése teljesen hamis képet ád, mivel ezzel ellentétben olyan kiváló betűrajzolóink voltak, mint Bocskay és az Egyetemi Nyomda székely mestere: Falka, aki egyszerre öt betűmetsző tanítványt is tartott maga körül: Parusóczy András, Szakács József, Goczik Károly, Vokál Lipót és Lenner Ferenc személyében...
...Ha valamit ki akar sütni Kner Imre, akkor azt ajánlhatjuk, nézze meg jól protestáns officináink magyar metszőktől készített betűit, mert – bár a latin betűsműhelyekben az egész világon hasonló típusok voltak használatosak, de egyidőben nálunk Németalföldön iskolázott iskolamesterek és tanítók kezében volt a nyomtatott, mint az írott betűk sorsa és akkor az ideál az volt, hogy "ne italo cedere videamus", azaz nehogy az olasz mesterektől elmaradjunk. A világdivat ugyanaz volt Párizsban, Lyonban és Antwerpenben épúgy, mint Debrecenben és Nagyszombatban. A protestáns nyomdák és iskolák betűi mégis kétségkívül rokonságot mutatnak Plantin Moretus és az Elzevirek tiszta puritanizmusával, de még azokkal az iróinkkal is, mint Petőfi, Arany, Kossuth stb., akik protestáns iskolákban tanulták a betűvetést. S míg az Egyetemi Nyomda betűmetszői eleinte francia stílusban metszettek, Falka és Szakács már egész határozott holland vonatkozásokat dolgoznak fel. A francia és holland vonatkozások viszont olasz eredetűek, amint az olasz betűk a római antik világ örökségeként jelennek meg.
Érthetetlen felbuzdulás tehát betűmetszőinknek lekicsinylése, mert ha külföldről hoztak is be újdonságot, legalább is azzal egyenértékűt készítettek idehaza is. Az Egyetemi Nyomda betűöntödéje látta el jó darabig az egész országot ilynemű anyaggal. Ott a hangjegymetszés, fa-, réz- és acélmetszés mellett nemesformájú betűket hoztak létre, még pedig nemcsak a reform-korszakban nagy lendületet vett magyar irodalom számára, de mivel ott ringott az egész Balkán irodalom bölcsője is, – az Egyetemi Nyomdában készítettek vend, rutén, tót, oláh, német és főként szerb könyvek számára is betűket. Az 1824-iki betűmintakönyvben meg van jelölve, hogy görög betűket hozattak akkoriban az Egyetemi Nyomda számára Lipcséből, zsidó betűket Bécsből, amely betűket azonban Falkának át kellett metszenie, minthogy a pesti betűszakértők nem találták jóknak. Ugyanezen betűmintakönyvben fel van jegyezve, hogy a német írás közül némelyiket Lipcséből, Stuttgartból és Frankfurtból szerezték be, ugyancsak német betűket csinált azonban Szakács is. A latin betűnél szerepel Párizs, mint forrás, de a nagyobb részüket Falka és Szakács készítette, ezeknél azonban Gotz is segédkezett Falka vezetése alatt. Az illyr és orosz betűket Falka készítette Selig, Gotz és Lenner segítségével. A zsidó betűknél Falkával dolgozott Vatts és Gotz. A hangjegyeket csaknem kizárólag maga Falka készítette. Hedvig Frigyes inkább címeres fejléceket metszett.
Szakácsnak egész sereg kéziratos betűtervezete maradt fenn; nemesek és egyszerűek, mint az erdélyi protestáns iskolák legszebb termékei. Falka pedig olyan előkelő latin betűsorozatot készített, hogy azt a Monotype igazgatósága hajlandó változtatás nélkül világforgalomba hozni.
Azt, "hogy az egész európai ornamenstermelés összefüggött és a hatalmas német nyomdászat alig termelt e téren eredeti anyagot, hanem a tipográfia történetének első két századán keresztül szinte ugyanazt, az egész Európában otthonos anyagot használta, vagy variálta", erről Kner is tudomással bír, mégis azt híreszteli rólunk, hogy tipográfiánkban a német kultúrbefolyás került túlsúlyba, tehát olyanoktól kaptunk volna értékeket, akiknek saját bevallása szerint maguknak sem volt.
Kár olyanokat a világvélemény előtt rólunk hangoztatni, amit nem tudunk igazolni. Kissé belelapozva multunk emlékeibe, könnyen megállapíthatjuk azt, hogy elődeink is igen sok értékes dolgot hoztak létre. Nem kell tehát azt hinnünk, hogy minden csak ma és velünk kezdődik.

Magyar Grafika, 1928.

Kner Imre: Magyar betűtermelésünk eredetisége

Vessük fel már most a kérdést, hogy nagynevű vagy kevésbé ismert, sőt ismeretlen magyar betűmetszőink miképpen helyezkednek el a betűművészet fent vázolt fejlődésében. Vessük fel a kérdést, hogy saját koruk stílusának szempontjából, valamint az egyetemes fejlődés szempontjából produkáltak-e olyan értékeket, amelyek a nagyság és eredetiség jogos igényével léphetnek föl.
Meg kell állapítanunk mindenekelőtt, hogy a nemzet súlyos megpróbáltatásai, az ország sokszor kétségbeejtő gazdasági és politikai helyzete, elképzelhetetlen kulturális és technikai nehézségei közepette ezek a betűmetszők és nyomdászok, akik egyúttal írók, kiadók, könyvkereskedők és könyvkötők is voltak, a lángoló lelkesedésnek, a törhetetlen akaraterőnek s az apostoli áldozatkészségnek megrendítő példáit szolgáltatták, amelyekre csak a legmélyebb hálával, csodálattal és tisztelettel lehet visszagondolnunk. Ezeknek az érzéseknek azonban semmi közük nincsen ahhoz a szemponthoz, hogy alkotásaiknak mi a művészi értéke. Hiszen a legtöbbjüktől ezek a művészi ambíciók egészen távol állottak s akikben meg is voltak, a külföldről hazakerülve, a technikai, üzleti, exisztenciális gondoknak olyan tömegével, a szenvedéseknek olyan áradatával kerültek szembe, hogy ezeket az ambícióikat el kellett ejteniök. Talán elég itten Erdély fénixének, Misztótfalusi Kis Miklósnak tragikus sorsára rámutatnunk.
A fölvetett kérdésre tehát azt kell válaszolnunk, hogy kétségtelenül vannak a magyar tipográfia multjában magyar elemek. A magyar nyelv sajátos szórendje és szerkezete befolyásolta címlapjaink felépítésének módját, ugyanez a szerkezet, a hosszú szavak, az ékezetek formája és mennyisége még akkor is befolyásolja az oldal képét, tónusát és ritmusát, amikor a nyomdász tudatos alakító tevékenysége megszűnik, vagyis a síma szedésben. Bizonyos az is, hogy a fametszetű és rézmetszetű díszek között sok van olyan, amely népies díszítőelemeket és egy sajátos magyar felfogás eredetiségét tükrözi, eltekintve az ábrázolás tartalmi elemeitől is.
De az is bizonyos, hogy magyar betűmetszőink nem produkáltak itthon olyan betűt, amelynek technikai és művészi tökéletessége a maguk korának átlagos színvonalát túlhaladta volna. És ami a másik fajta, a jövőbeérző, a fejlődés irányát mutató művésztípusnak létezését bizonyítaná, nem alkottak egyetlen olyan ismert és megjelölhető típust, amely egy fejlődési fokozatnak a maga korában első képviselője volna. Így tehát alkotásuknak önállósága vagy eredetisége nem bizonyítható. Ugyanígy nem alkottak olyan szedhető, tipográfiai ornamenst sem, amely új, eredeti, csak nálunk föllelhető volna.
Ezek volnának a magyar betűalkotás eredetiségének a kritériumai. Azt a kérdést, hogy nemzeti, magyaros betűt vagy szedhető ornamenst alkottak-e, föl sem vetem. Ennek ugyanis ezen a téren alig van meg a lehetősége. Speciális, nemzeti betűt vagy sajátos, nemzeti tipográfiai ornamenst (természetesen csak a szedhető, betűöntőtechnikával készültről beszélek!) nem alkottak más nemzetek fiai sem. Ne tévesszen meg bennünket a gotikus-schwabacher-kanzlei-fraktur betűcsalád hosszú fejlődéstörténete sem, mert hiszen ez nem új, eredeti, nemzeti betűalkotás, hanem konzervatív ragaszkodás egy régi, túlélt típus típushoz – vagyis a gotikus betűhöz –, amelyet az antikvatípus a tipográfiai technika szempontjából túlhaladott.
Nagyon érdekelne, hogy akár Csipio Paprikanusz, akár más valaki tudna-e olyan eredeti magyar típust felmutatni, amely elvi kérdésekben, egyéni kialakításban eltér a külföld vezető típusaitól (amelyek között ezernyi átmenet van), vagy olyan magyar nyomdabetűt, amely a maga karakterében, a fejlődés vonalán bizonyíthatóan megelőzte a fejlődés azon fázisán külföldi társait. Nem szégyene ennek a nemzetnek, ha nincsen ilyen típusa, de ha valaki bebizonyítaná ilyennek létezését, én volnék az első, aki hódolattal hajtanám meg előtte fejemet, mert tudnám, hogy alkotója nagy dolgot cselekedett.
Ha a bizonyíthatóan ismert magyar mesterektől származó betűinket megvizsgáljuk, közöttük tiszta, egységes karakterű, stílusú betűt nem találunk. Világos, hogy egyes betűknek a többiek karakteréből kieső stílusa nem a kezdeményezés, az újítás következménye, mert ezek olyan időkben keletkeztek, amikor a klasszicista antikváról még nem lehet szó, hanem más reminiszcenciák játszanak közre. Régi nyomtatványainkon különösen gyakran látni olyan típust, amelynek legtöbb betűje még erősen kézírásos, medieval jellegű, de egyesek erősen emlékeztetnek klasszikus római betűk formáira. De a stílusgondolat nincsen konzekvensül keresztülvive s így egyes betűknek az egész stílusától való eltérése határozottan technikai tökéletlenségnek minősíthető. Még a nagy Misztótfalusi Kis Miklós itthoni betűiben is sok ilyen következetlenség van, olyan korban, amikor igen sok külföldi betűmetsző alkotott egységes elgondolású, konzekvensen kialakított és gyöngyszerűen egyenletes technikai kidolgozottságú betűket.
Tudom, hogy Csipio Paprikanusz szentségtörésnek fogja ezt a megállapításomat minősíteni, de mi magyar nyomdászok még e megállapítás dacára is meghatott tisztelettel tekintünk föl ennek a szent férfiúnak az emlékére, akinek nagyságából nem von le semmit sem, hogy betűi nem ütik meg azt a művészi mértéket, amelyet abban a korban sok nyugati betűmetszőre lehet már joggal alkalmazni. A nemzeti értékek megbecsülésének alapja nem az elfogultság, hanem szerepüknek, viszonyaik és koruk adottságai közepette elért eredményeiknek reális értékelése. Sőt: a szándéknak mérlegelése, amely éppen legnagyobb régi nyomdászunk, a szegény Misztótfalusi Kis Miklósnak esetében olyan nagyon előtte jár a tényleg elért eredményeknek.
Bikfalvi Falka Sámuel
Térjünk most rá bikfalvi Falka Sámuelre, állítsuk be őt abba a történeti konstellációba, amelyben működött. Bikfalvi Falka Sámuel kortársa volt olyan mestereknek, mint a Didot-k, mint Bodoni és a sok kisebb mester, akik ezeknek a nagyoknak eredményeit aprópénzre váltva dolgoztak. Olyan korban dolgozott tehát, amikor egy új stílus volt kialakulóban, amikor az új formai gondolat legyűrte a régit, de amikor a betűmetszés technikája is csodálatos magasságra emelkedett. Bodoni nyomtatványai technikai szempontból is egészen elsőrangúak. Legapróbb betűs nyomtatványain is a betűk jusztirozása alig egyenlőtlenebb, mint a mai tökéletes műszerekkel dolgozó betűöntőké. A betűk vonalvastagsága, arányaik pontossága, a stílusgondolatnak következetes keresztülvitele bámulatra kell hogy késztessen bennünket ma is. Ha azonban visszanézünk a multba (mint ahogy visszanézett maga Bodoni is, aki a régi tipográfia kitűnő ismerője volt), meg kell állapítanunk, hogy ez a technikai fejlettség egy hosszú folyamat eredménye, mert hiszen például a híres Elzevir-féle respublikák a 17. század elején a maguk 32° alakjában olyan tisztán, élesen és egyenletesen vannak nyomtatva, mint sok modern, komplettöntőgépen öntött betűkről négyhengeres modern gyorssajtón nyomott könyv és amit sok mai nagy magyar nyomda munkáiról nem lehet elmondani, egy-egy ilyen kis kötetkében sok tucat lapot kell átlapoznunk, amíg egy olyat találunk, amelynek sorregisztere nem áll hajszálpontosan.
Ebben a korban tehát már igen magas technikai követelményeket lehet és szabad felállítanunk s a mi a művészi elgondolás eredetiségét illeti, olyan korban, amelyben két művészi világnézet küzd egymással (mert hiszen a medieval és a klasszikus antikva harca ezt jelenti), eredeti és önálló gondolatokra képes művészembernek különösen van módja, és alkalma egyéniségének önállóságát bizonyítani.
Nem tudom, melyik az a betűtípus, amelyet Falka Sámuel alkotott s amelyet a Monotype igazgatósága hajlandó forgalomba hozni. De ha az az, amelyiket már az 1814. évi kisebb egyetemi nyomdai Schriftprobe és az 1824. évi nagyobb Schriftprobe "Leteinische Schriften" című fejezete ismertet, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a betű sablonos klasszicista típus, amely arányaiban és különösen a kisebb grádusok tónushatásában leginkább Walbaum betűjére emlékeztet, mely már 1800 körül jelent meg. Nincsen egyetlen eredeti, egyéni vonása ennek a betűnek, ami szándékos alakításra, egyéni felfogásra mutatna. Ami pedig technikai színvonalát illeti, meg kell állapítanom, hogy a vonalvastagság egyenletes keresztülvitele nem sikerült, hogy a betűk nem állanak olyan pontosan "vonalban", amint azt ebben a korban már joggal meg lehet kívánni, hogy különösen, a nagyobb grádusokban a verzálisok erősen kiesnek formában, arányokban és vastagságban a betű tónusából. Meg kell állapítanom, hogy a kurzívban nincsen meg e kor klasszicista kurzívjainak kellemes folyamatossága, ami metszési tökéletlenségének következménye. A kurzív egyes betűinek dőlési foka különböző, ami az egyenletes, folyamatos ritmust eleve kizárja. Sok jel arra mutat, hogy a betűt nem egy kéz metszette s ezért az elvek, amelyekre fölépül, nem vitettek következetesen keresztül. Így például feltűnő a Grose Doppel Cicero Cursiv kurrens s betűjének nagy különbözősége az ugyanazon a lapon bemutatott Kleine Doppel Cicero Cursiv kurrens s betűjétől. Amellett, hogy a betű több és nem egyformán gyakorlott kéz munkája, szól az Egyetemi Nyomda Történetének és Nádai Pál dr. e lap legutolsó számában megjelent cikkének sok adata, amelyek szerint Falka termelése állandóan ki nem elégítő volt mennyiség szempontjából, úgyhogy emiatt külföldről kellett utánpótlást szerezni s hogy nem tudott magának munkatársakat sem nevelni, mert tanoncai elszökdöstek és mert rossz viszonyban volt a nyomda vezetőségével.
Ha az Egyetemi Nyomdának birtokában van egy olyan mintakönyvpéldány, amelyben egykorú feljegyzések megállapítják, hogy melyik grádus jött külföldről és melyiket metszette Falka vagy más valaki, akkor abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy nem kell részletes és hosszadalmas, mindig bizonytalan eredményű összehasonlító tanulmányokkal megállapítani, hogy a betű egyenlőtlenségében kinek mennyi a része, hanem ezeknek a följegyzéseknek az alapján kétségtelenül ki lehet Falka önállóságának, eredetiségének, sőt hozzáértése és technikai ügyességének fokát is deríteni.

Kedves jó Szerkesztő Kollégám, ezek voltak azok a mondanivalóim, amelyeket erről a témáról közölni akartam a szakma nyilvánosságával. Kérem, engedje meg, hogy még foglalkozhassam Csipio Paprikanusznak e lap mult számában megjelent válaszával is. Ígérem, hogy a vita személyi részében nagyon rövid leszek...
...Amit Cs. P. cikkének harmadik hasábján az európai betűművészet egységéről mond, azzal az én álláspontomat igazolja. De a magyar betűmetszés eredetiségére nézve nem közöl egyetlen új, konkrét adatot sem (hacsak a Pécsi Lukács és Huszár Gál fába metszett iniciálisaira és a Pilgrim püspökre vonatkozót nem, aki vagy egy félévezreddel előzi meg a betűmetszés és öntés, illetve az antikva megszületését). Ismételten kérem őt tehát, sorakoztassa fel végre e lap hasábjain azt a névsort, amely "Misztótfalusi Kis Miklóstól bikfalvi Falka Sámuelig" terjed. Bizonyos vagyok benne, kedves Szerkesztő Kollégám, hogy ennek a névsornak a közlésétől és a szemléltető bizonyítékok bemutatásától Ön nem fogja sem a teret, sem a klisé-négyzetcentimétereket sajnálni.
Ami a "Made in Germany" kérdését illeti, fentebb bizonyítottam azt, hogy a mediaeval sem olasz eredetű, hanem az összes jellemző vonásaival készen volt már 1464-ben Strassburgban, tehát egy évvel előbb, mint az első, szintén németek által készített nyomtatvány olasz földön. Tehát igenis, még az annyira olasznak tartott mediaeval is "made in Germany"! Egyébként fölmentve érzem magam az alól, hogy a német kultúrbefolyás túlsúlyra jutását bizonyítanom kellene. Általánosságban azért, mert ennek nyoma ott van társadalmi és állami berendezkedésünkben, kulturális és gazdasági életünkben mindenütt, a habsburgi hatalmi rendszerbe való sokévszázados beletartozásunk örökségeképpen. Tipográfiai téren pedig azért, mert minden szakember tudja, hogy technikánk, műhelyszokásaink, szakmai tradícióink gyökeresen különböznek a latin országok szokásaitól és szoros kapcsolatban állanak ma is még a német műhelyszokásokkal, szakmai tradícióval és technikai módszerekkel. Az Egyetemi Nyomdára vonatkozóan is ott vannak ennek a bizonyítékai az Egyetemi Nyomda Történetében, dr. Nádai Pál e lapban megjelent szép és értékes cikkében, sőt: magának Cs. P.-nak cikkében is. A "Königl. Ungarische Universitats-Buchdruckerey" 1824. évi nagy "Schriftprobe"-ja két előszavában is bő adatokat szolgáltat erre...
...Falka Sámuelre vonatkozóan véleményemet már fentebb elmondottam. Ha Cs. P. más véleményen van, akkor ismét kérem, tegyen eleget multkori felszólításomnak és kérje meg az Egyetemi Nyomda igazgatóságát, hogy a származási adatok följegyzésével ellátott leltárak és mintakönyvek alapján adja ki régi anyaga leszármazási tábláját. Ez amúgy is kulturális kötelesség volna és hogy eddig nem történt meg, határozott mulasztása az E. Ny. Története tudós szerkesztőinek. Falka szerepének és jelentőségének megállapítása csakis ilyen alapon lehetséges, mert hogy a művészi nagyságnak a tanítványok száma volna a kritériuma, azt talán maga Cs. P. se gondolja komolyan s különösen nem gondolhatja ezt akkor, amikor ezek a tanítványok sorra elszöknek mesterük mellől (lásd: Egyetemi Nyomda Története 198. l., 174. sz. jegyzet). Hiszen ha így volna, akkor a nagykörúti zeneiskolák igazgatói messze túlszárnyalnák művészi nagyságban világhírű komponistáikat és előadózenészeiket, annál is inkább, mert az ő növendékeik nem szoktak „mind megszökni"...

Magyar Grafika, 1929.